A.
Régnek tűnik, hét éve volt. Balatonról jöttünk haza, anyummal kettesben. Campusból hozott, isten tudja már melyik -felsőről, vagy -alsóról. Harmad távnál kérdeztem rá, szinte feleslegesen, ha jó lett volna a hír, magától elmondja. Mint utóbb kiderült három napja tudta, de úgy döntött, ezt a pár napot megkapom ajándékba.
Tempósan hazafele az M7-en, gondolom alatta mellettem ablakon kibámulva néztem a semmit leginkább.
Akiről a szó esik, nem, nem az anyám, félre ne érts. Vagy csak érintve. Nevezhetném parasztosan élettársnak, de pont ezt az egyet nem sikerült megoldaniuk. Legyen lélektárs (parasztosan). Legyen A.
A. betegesen vézna volt, barnás bőrű és szemüveges, közel az ötvenhez. Arca keskeny, beesett, orra tréfára könnyű okot adó karvalycsőr, amely úgy tűnt, szinte arra teremtetett, hogy elbírja vastag, sötétkeretű szemüvegét. Képzelhetnétek kellemetlen jelenségnek.
De szépen nézett és még szebben beszélt.
A családi holdudvarhoz tartozott sén irracionális mértékben szerettem őt, már tizen-alig évesen, még bőven nem elvált szülők gyermekeként. Egyszer megmagyarázhatatlannak tűnő okból belecsimpaszkodtam, és hosszú percekig nem engedtem el, amikor hazaindulásra került a sor M.-ék (közös ismerőseink) pestkörnyéki házától. Ő szinte családtagnak számított, oly régi és szoros a kapcsolat, mi pedig náluk laktunk egy évig, amíg építkeztünk. Ugyan az együttlakás elkerülhetetlenül rontott egy kicsit a viszonyunkon, de a vasárnapi ebédre még vissza-visszajártunk. Szóval este volt, indultunk volna haza, és én egyszerre elkezdtem őt ölelni, mint egy majomgyerek, magam se tudom miért. Makacsul kapaszkodtam sovány, csontos testébe, köröttünk a háziak és az enyémek, értetlenül.
Még beletelt pár évbe, míg hivatalosan is csődnek minősítették szüleim együttlétét, s míg lakáskeresés-vásárlás-felújitás zajlott, nála laktunk. Ne menjünk bele, de kevés válás leányálom, nálunk se ment simán. A családi élet a vége felé leginkább séta egy aknamezőn, walking on eggs, vagy amit akartok.
Imádtam a nyugalmat és jókedvet, ami belőle áradt. Imádtam, ahogy élt, és az életet, amit nála éltem. Fél év együttlakás alatt nagyobb hatással volt rám, mint anyámat leszámítva bárki, akit szülőszerűnek rendelt a sors. Apám helyett apám, nem ragozom.
Persze nem volt hiba nélkül, leginkább nem tudott együtt élni senkivel hosszabb ideig, velünk se. Megrögzött agglegény, "túl rigolyás", de ettől még próbálkoztak hosszú évekig. Bútorai költöztek hozzánk, hogy otthon érezze magát, szinte minden nap nálunk volt, és legtöbbször csak késő este ment haza, vagy akkor sem.
Aztán távolodtunk, részben vidékre költözött, részben anyámmal is fel-feladták néha. Ritkán jött hozzánk, és én még ritkábban látogattam.
Aztán ott ültem a kocsiban.
A "talán jóindulatú" örökre elfelejtve, helyette talán két év és operálhatatlan. Nehéz ezzel mit kezdeni, nehéz ezzel mit kezdeni. Végül nem is volt egészen két év. Eleinte vad kemoterápia zajlott és minden ilyenkor szokásos kezelés, amelyek nem sokat segítenek, de eléggé meggyötörnek ahhoz, hogy lassan beletörődj.
Az utolsó hónapjait vidéken lakó barátainknál, egy orvos-házaspárnál töltötte egy csinos vendégházban, állandó felügyelet mellett. Vendégház tulajdonos, szeretetteljes, szórakoztató orvosházaspár jó barátokkal bírni, ha rákos vagy, különös szerencse.
Every cloud has a silver lining.
Az állandó felügyeletet a közeli ismerősök és rokonok adták, később, ahogy közeledett a vége, már csak néhányunkat viselt jószivvel maga mellett. A fiát, akiért rajongott, M.-ék kisebbik fiát, aki istenként szerette, s anyám s engem. Lehetett talán két hónap ez a stádium, nem sok mindenre emlékszem belőle. Biztos beszélgettünk és biztos, hogy nem arról, amiről gondolnánk, hogy ilyenkor kéne. Miről is kellhetne ilyenkor?
Szeretném azt hinni, legalább annyi előnye volt a helyzetnek, hogy nem szorultunk rá a szavakra. Gyújtottam neki cigarettát, hosszú, piros marlborót, utána inni adtam, mindezt próbáltam úgy, hogy ne kelljen kérnie. Délutánonként aludt, én az ágya mellett ülve olvastam, fel-felpillantva könyvből figyelve légzés mozgását, ha zavart a csend.
Ismerős orvosok (szívem közepében bérelt hellyel azóta még inkább) időnként ránknéztek, enni hoztak és amennyire tudtak törődtek lelkemmel. És gyógyszereztek és injekcióztak, azaz tették, amiről mesterségük szól ilyenkor: finoman landolni a géppel, amilyen puhán csak lehet.
Emlék:
Pár evvel korábban válás utáni felszabadult együttélés alatt, afféle fantasztikus családként mentünk meglátogatni Orvosékat hármasban. Nem szóltunk előre, nem is voltak otthon, aznap egyedül talán egész évben. Kutyájuk jóbarát, beengedett szépen, ám a főépület zárva, talán a vendégházba juthatnánk valahogy, és tényleg. A wc ablakán be macska ügyességgel másztam én.
Egész nap maradtunk vidáman múlatva időt, olvasva, napozva, ahogy tenne minden rendes ember. Indulás előtt gúlába rendeztük jövetelünk érdemi részét: negyven „melódia szeletet” a hazai csokoládégyártás valahavolt legfinomabb termékét. Mogyorós, krémes ostyás csokoládé, csillogó aranyszínű fóliában ronda barna mintával. Belőle kiskereskedelmi mennyiséget nem ajándékba vittük, hanem vesztes fogadóként. A. arra tett, hogy bukni fog a kormány, naivan. Szeretett fogadni lényegtelen hülyeségekre. Mennyi apró lehet épp a zsebében? Lolobrigida szerepelt-e a filmben, ami eszünkbe jutott? Meg bukik-e a kormány? Ha vitáztunk, és hirtelen felindulva mondtam: fogadjunk! Sokszor csak annyit felelt kétélű bölcsességgel: „Úriember biztosra nem fogad”.
Különleges volt. Okos? sokan vannak olyanok, és bölcsek is elegen, bár kevesebben. Szerencsére nem kell kutatnom szavak után ezúttal, anyám egyszer tökéletesen megfogalmazta miben állt varázsa.
„Mindig tudta mi a helyes.”
(még ha nem is tett mindig aszerint.)
Háborús zavarban elkallódott dalai lámának született kisgyerek volt talán. Hogy a küldöttség nem találta, maradt embernek.
Szép lassan telt még a tüdeje vízzel, mint az a látványosan visszaszámoló óramű, amit Párizsban láttam talán. Még egyszer, utoljára szellemileg tiszta állapotba gyógyszereztette magát, hogy a fiával beszéljen, aztán már leginkább csak álmodott. Talán ha negyed-félórát tartott naponta az összetevők kegyelmi egyensúlya, amikor úgy volt magánál, hogy el is bírta viselni a fájdalmat. Ezek a pillanatok eshettek nappalra, vagy éjjelre. Volt, hogy meghallottam, és biztosan volt úgy, hogy nem.
Anyu mesélte sírva utána pár nappal, utolsó éjjelek egyikén hallotta, hogy hívja beszélni, de nem ment, nem bírt, annyira kimerült volt.
Akkoriban haldoklott az apja, akkoriban fáradtak voltunk.
Egyébként is. Bár szeretnénk mást gondolni, de tapasztalatom alapján az emberek nem lesznek bölcsebbek, sem nem bízzák ránk a nagy titkot a halálos agyon. Helyette sípolva lélegeznek, és ha nagyon jó vagy, talán elárulják mennyire félnek.
A sors úgy hozta, éppen én voltam beosztva mellé mikor az utolsó lépés következett. Rövid gondolkodás után még éjjel telefonáltunk a pár közelálló embernek: jöjjenek másnap, hogy megnézhessék és megsimogathassák, életében utoljára, életükben utoljára.
Jöttek és mentek és eltelt a nap. Maradtak Orvosék és mi négyen, a közeli család. Már nem volt benne semmi gyógyszer, csak morfium. Már csak várni lehetett. A fia mellette ült, halkan beszélt hozzá és el nem engedte a kezét. Kettesben maradtak a szobában, mi kintről hallgattuk a szakadatlan kétségbeesett duruzsolást. Mintha egy pillanatnyi szünet is elég lett volna, hogy vége. Aztán csend, sírás.
Egy pár percig odakint álltunk, és némán hallgattuk. Úgy éreztük, hogy még nem mehetünk be.
Erre a pár percre jobb lenne nem emlékezni.
Inkább emlékeznék az öreg kék Volvóra, a vezető felőli részt hamu borítja, a magnóból förmedvény oldies szól, boldogság. Síelni megyünk, esetleg Balatonra, vagy moziba, vagy Doktorékhoz negyven melódiával, vagy csak vásárolni.
Anyu a hamu miatt balhézik, én a hátsó ülésről okoskodom, ahogy kamaszhoz illik, ő vezet.
