ahogy mondani szokas, meghalni sincs
idom, de ez nem akkora baj azert. Most, hogy vegre leultem a zongorahoz, sokmindenrol szolhatnek, peldaul kifejthetnem a beigert tamasbatya szorit, elmeselhetnem, hogy miert aludtam atlagban negy orat (ha) az elmult heten, vagy akar megoszthatnam kedves veletek a lakotarsaim elettortenetet (mind-mind igen tanulsagos). Es megsem teszem egyiket sem, avagy megint csak a bolondjat jaratom. Helyette mindosszesen annyit szeretnek mondani, hogy tovabbra is es rettenetesen es egyre-egyre-egyre jobban, ami lehetetlennek tunik, es megis.
annyit elek mostanaban, hogy alig elek
elobbutobb megirom Tamasbatyot, a fidzsi-i bluesenekest, aki 50es60as evek beli szamokkal vidamitja a belvarost nap, mint nap. A repertoar szeles, a korabeli tinglitangliktol a klasszikusokig sokminden felcsendul a -nem tulzas- arany torokbol.
A bacsi persze fekete, kopcos es kedves. Sokat megelt, vidam szemei vannak es erezhetoen szerelmes a zenebe, amit jatszik. A fidzsii akcentus mar csak hab a tortan.
Nagy a verseny, de talan o a legjobb dolog brisbanben. A reszleteket majd holnap.
egyebkent meg,
look at me