Munka helyett
Akár röpke irodalmi okfejtésbe is hajlandó vagyok bonyolódni, mert lényegesen szórakoztatóbbnak tűnik, bizonyítva ezzel alapvetően mégiscsak bölcsészes attitűdömet. A képet persze árnyalja, hogy amennyiben az életmódszerű egyetemistasággal járó időszakos próbatételek okán kényszerülnék foglalkozni ilyesmivel, akkor bármely házimunkát vonzóbb elfoglaltságnak találnék, míg ha a fizetésemet folyósító ltd. konyhájába invitálnának egy kis rendteremtésre, akkor
magától értetődően temetkeznék excel-táblázatokba is akár. Ezt nevezik a labdarúgásban körbeverésnek, ilyenkor mélyebb analízis szükséges a megfelelő erősorrend megtippeléséhez. Vagy el lehet nekem hinni, hogy utálok dolgozni meg mosogatni.
A rövid poétikai okfejtés főszereplői Balassib és Józsefa. Az asszonynép végvári réme, aki gyakorlatilag egymaga léptette be a honi költészetet az EU-ba, és a hernyóbajszú, aki kárpótlást képes nyújtani a hiányérzetért, hogy anyanyelvileg elrekesztettünk a világ maradék részétől.
A reneszánsz klasszis már azzal garantálta múlhatatlan érdemeit, hogy relatíve up-to-date módon törte világi témájú versekbe a rettenetesen darabos pannon nyelvet. Bizonyítva, hogy emberfeletti erőfeszítések árán ugyan, de művelhető abból is költészet. Mai ízléssel is értékelhető, nem pusztán történeti szempontból érdekes költeményeket alkotni olyasféle kihívás lehetett ebben a közegben, mint dzsungelben golfozni. Néhol azért sikerült az alaposan szerkesztett balasstrófák nyugati sablonokból magyarított rengetegébe egy-egy meglepően költői sort is becsempészni. Mint például ezt, amely természetesen egy másik költő, másik verséről jutott eszembe (asszociális volnék?).
"Fénylik sok kövektől, mint a verőfénytől, erős vér tiszta jégen."
(mármint az ékszerekkel gazdagon ellátott Losonczy JúliAnna)
Mondhatna-e szebbet egy szerelmes végvári katona? Nehezen. Avagy boldogan elengedve tanáros szófordulatot:
Vegyük észre,
hogy Balassinál az igazi truváj a megtalált eredeti hasonlat integratív jellegében rejlik. Nevezetesen, hogy egyetlen sorban képes közös nevezőre hozni élete nőjét (Júlia), és élete módját (végvári v). Ráadásul utóbbinak a Balassi számára fontos mindkét vonatkozása (férfias vitézkedés, reneszánsz természet nézegetés) képviseltetve vagyon. A szerelem és a férfilét szépségei fürdőznek itt egymás fényében, mintha jómagam azzal a hasonlattal élnék, hogy kedvesem éppoly földöntúli ajándékként ragyog ki a természet többi teremtménye közül, mint Birindelli összes lecsúszott, eltört kísérlete közt az egy, amely az ideális lövés jelenéseként a két kapufát egyszerre érintve vágódott majd harmincról a hosszúfelsőbe (döbbent
csend a Riazorban).
Anélkül, hogy a tárolt szövegállományok közt random kapcsolgató fejemben létrejött pillanatnyi érintkezést leszámítva bármilyen egyéb következtetéssel blamálnám magam, íme Attila kvázi-ellentétes megoldása a kedves szépségének kifejezésére
Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.
Józsefa némileg másféle lokikát követ, mint Bal. "Kedvesem olyan gyönyörű, még a gyöngy is bárányszarnak tűnik a bőrén" A képek közti szigorú vizuális megfelelés (kicsi, gömbölyű, egyforma dolgok a síkon) kérlelhetetlenül nyitja a félreértés ollóját a szépnek vélt ékszer és a szépnek nehezen vélhető birkatrágya közt. Azaz, az ékszer és viselője közti eleinte nem nyilvánvaló értékkülönbség a hómezőt ékítő ganéj költői képében válik egyértelművé.
Választani nyilván akkor sem lehetne, ha nem volna mindegy, hogy melyik a jobb. A korabeli költészet viszonyai közt véresjeges hasonlatot alkalmazni van akkora teljesítmény, mint ganéjban felragyogtatni elefántcsont kedvesünket. Mindketten büszkén nézhetnek az utókor szemébe, miként lassacskán én is, fejezve a röpke tanórát. Persze okosnak látszó tárgyamat művelve már régen túlnyúltam a munkaidő keretein. Egész lelkiismeretes vagyok, a magam módján.
Egyébként a fentebb virágzó gondolatmenet abból az élményből szökkent szárba, hogy hétvégén megpillantottam egykori közös osztálytársunkat. Épp a szigetről igyekezett kifelé sportosan kapkodva karikalábait, mitől egy lovát kergető mokány hunra emlékeztetett leginkább. Észrevétlen maradva figyeltem, amint elhaladt, mert személyisége sem csábított feltétlen kommunikációra (sokat elmond, hogy írott formában is gátlástalanul használja a "császtok", "csákó" és "buláj" kifejezéseket) Közben pedig elcsodálkoztam rajta, hogy még ennek a kreatúrának a látványától is rögvest feléje gondolok.
