legyene mais nyavalygás?

mindenesetre annyi progresszívet azért tettem, hogy végre betoltam az arcom Eltére, még éppen elcsípve a kérvényleadás utolsó-utáni napját (vagy az azutánit). Azaz még éppen a toleranciahatáron innen, persze a tanszéken senki nem volt, ki aláírthata vón kérvényemet, de ez három nappal korábban is pontosan így lett volna, mivel beiratkozás csak a jövő héttől. Akkor meg minek vonszolná be nikotinba pácolt testét a mi egyetlen Bélánk? (nem, nem Illés, Bacsó) Végül grúberági nevezetű intézmény nyomott egy pecsétet az eléjetartott biankó túlfutási kérelemre, jó érzés, ha bíznak az emberben (más kérdés, hogy kérelmezésen túl mi az istent kezdhettem volna nagyvonalúan előpecsételt lapommal).

Ezen hasznosságokon túl chatelés (addicted) közben elegánsan figyelmeztem a franciát gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélő Távolit egy toldalékolási hibára.

"Az az >r<- nem >z< a recherche végén véletlenül?" kérdeztem megérezve az évszázad lehetőségét. Én, kinek francia szókincse éppen két kifejezésnyi:
-zsötem (obligát)
- alélöblö (hajrá kékek)

-De


Lassan kezd aggasztóvá válni, hogy egy kis odafigyeléssel és píárral milyen okosnak bírok látszani. Azért addig míg a díjbeszedő nem hajítja le táskáját a gangról azzal a felkiáltással, hogy élete további részében engem szeretne követni és tanításaimat, nem aggódom.

He's got everybody here in His hands
He's got you and me, brother, in His hands
He's got everybody here in His hands
He's got the whole world in His hands

Megfelelő térben és időben ez bizony rólam szól.




  ¶ 18:00 0 comments

  elröppent az idő, svitte magával

a nyarat, és Távolit. Vele a napok olyan tökéletes pillanatai életemnek, mint amikor belsőcsüddel (már-már nagylábujjal) úgy sikerül alányesni a labdának mint egy álom, aztán

-szünet-

Nem könnyű, nem könnyű, cserébe a Távolival közös napjaim valóban létezők, legalábbis érdemesek rá, hogy annak tekintsem őket.
  ¶ 16:00 0 comments

  Szeretnélek lenyűgözni szépen csiszolt, és illesztett mondataimmal. Fényes és síma szöveget szeretnék, simogatni valót, mint a márvány. Oly régen kerestem a hasonlatot, most boldogan forgatom nyelvemen mit végre kitaláltam: bőre, mint az olíva. Enyhén mediterrán ízű, de miért is ne lenne az, enyhén mediterrán kedvesem? Kívánatos az érintésed, az ujjaim már egészen beléd szerettek, ami nem vall túlzott előrelátásra részükről, de így járt a testem töbi része is, szemrehányásra semmi ok. Egyébként is a világon senki nem láthat olyan szépnek, ahogy én látlak, mert a világon senki nem lát olyan szépen, mint én. Az igazi persze az lenne, ha szavakkal is bírnám lépést, de erre semmi esély. Elég, ha csak arra gondolok, ahogy rámnézel, szerelmesen, vágyakozva és boldogan, félig hunyt szemmel. Ilyenkor nem tudok nem zuhanni. Aztán néhány nap és hazamész. Sírásról persze nincs szó, hisz tudjuk jól, a tripnek szerves része a félévenkénti láthatás. Ha volnék gyenge lírikus, akkor idevágó metaforaként sivatagi növényeket citálnék, melyek csak abban a pár napban virágzanak, mikor esik az eső. Ez persze sokkal inkább romantikus, mint igaz, ugyanakkor minden nevetségesség dacára lenne egy kis igazság is benne, bár annyi meg talán van mindenben. Megfogalmazom inkább másként (ez viszont egy jól eltalált mondat, semmi kétség).
Ha lenne isten, egymásnak teremtett volna minket.




  ¶ 14:08 0 comments