Neruda Postása
Írtam mesét Távolimnak távoli rokonról. Határozott tetszéssel fogadta, egyben felszólított rá -egészen pontosan: követelte-, hogy osszam meg blogon, világ örömére. Kedves világ,
listen
Apám anyai nagyapjának volt egy bizonyos Vidai Rudolf nevű féltestvére, aki postásként dolgozott Veszprémben. Ez a Rudolf a "krach" idején –mint oly sokan mások-, egyszerre vesztette el állását és jövőbe vetett hitét. Egész addigi életét a hivatása töltötte ki, mondhatni a munkának élt. Az a fajta ember volt, akinek morális kötelesség hajnalban kelni és estig dolgozni. Akár az apám: szinte betegesen álszerény, ha az eredményeiről van szó (pedig volna mire), de jaj neked, ha feltételezni mered, hogy munkaidőben ráér egy közös ebédre (jóllehet önmaga főnöke mióta). Rudolfnak inkább voltak felettesei, mint eredményei, de a mentalitása nem sokban különbözött. Ha néha arra gondolt mi lesz vele öt, tíz, vagy akár harminc év múlva, és álmodott maga mellé csinos feleséget, térdein lovagoló gyermeket és persze unokákat, sosem képzelte el őket kétszer ugyanolyannak. Még élete párja is olykor szőke volt és kecses, mint abroncs nyoma a porban; máskor erős vonású fekete, akár a frissen nyomott pecsét. De egy dolog bizonyos volt. Önmagát a koporsóban is a Császári és Királyi Posta egyenruhájában látta.
Elkeseredésében Argentínába emigrált. Az első évekről nem tudni sokat, valószínűleg alkalmi munkákból tengődött a törvényesség határán. Örökké szarkasztikus nagymamám szerint -tényleg szarkasztikus volt, vagy csupán tárgyilagos? (Ebben az esetben leginkább mindkettő együtt, azaz: kegyetlen.) Szóval kegyetlen nagymamám szerint: „Ott is csak elvitte-hozta, amit rábíztak, hogy aztán kiféle-miféle kétes népeknek, azzal nem dicsekedett. Szinte kifejezett’ előny volt, hogy nem beszélt, csak magyarul, meg az a pár szó német, ami hivatalból ráragadt…” (a három pontot követően a korabeli közép- és felső rétegek nyelvtudáson alapuló differenciálása vette kezdetét, végpontjában egy ilyesféle megállapítással: „…és persze nem léphettek be a tiszti kaszinóba”).
Ha mindezen feltételezések igazak is volnának, Rudolf erkölcsi tartását ékesen példázza hogy, amint sikerült összegyűjtenie egy kis tőkét, sietve menekült az alvilágból. Vett egy biciklit és szerény vállalkozásba fogott, mint csomagkihordó. Tudni kell, abban az időben a kerékpár gyakorlatilag ismeretlen volt Dél-Amerikában, ugyanakkor a városokban már akkor is lényegesen biztonságosabban és gyorsabban lehetett vele közlekedni, mint egy lóval, hát még lovas-kocsival (nem vagyok biztos a lovas-kocsi helyesírásában, de a kötőjel legalább stílszerű). A pontos és gyors futárnak hamar híre ment, a megrendelések száma sebesen emelkedett, az üzlet egyre gyarapodott.
Ekkortájt ismerkedett meg későbbi feleségével, Malgorzata Konopacával, az „El Polaco” lengyel származású kocsmárosnéjával („kocsmárosné” szigorúan munkaköri leírásnak tekintendő). A lány kétéves korától élt Buenos Airesben, anyjával és mostohaapjával települt át egykoron. Vérszerinti apját (tűzoltó volt), sosem láthatta, mivel az életét veszítette még a lány születése előtt, midőn egy ártatlannak tűnő pénteken maga alá temette a tychy-i városháza megroggyant tetőszerkezete. Anyja vigasztaló karok közt keresett menedéket bánatában, és hamarosan hozzáment egy Tadeusz Rut nevezetű sziléziai pálinkafőzőhöz (későbbi „bodegonero”, avagy kocsmáros). A házasságra már Argentínában került sor, hová a férfi kalandvágya vezette őket, a feleség teljes apátiájától övezve. Az asszony, néhány évnyi fegyelmezetten viselt szenvedés után végül beleszeretett egy tengerjáró kormányosába és örökre elhagyta csonkácska családját.
A magányossá vált mostohaapa ambivalensen viszonyult a rámaradt gyerekhez. Elsősorban és tagadhatatlanul: olcsó munkaerőt látott benne, másodsorban viszont valamiféle szeretetet, törődést is érzett iránta (csak ne hasonlított volna annyira az anyjára). A lány roppant tehetséges vendéglátósnak bizonyult, tízévesen már egyedül elvezette az egységet, amire szükség is volt rendre, ha az apja túlzottan próbált feledni. Fiatalon csinosnak mondták, később azonban igencsak elhízott (formátlanná lett, mint a megázott bélyegző). Térfogatának növelésében bizton számíthatott Tadeusz segítségére, aki szinte tömte belé az ételt. Lelkiismereti okból tette, vagy csak azért, mert így kövéren kevésbé hasonlított az anyjára? Inkább az utóbbi tűnik valószínűnek. Még Rudolf és Malgorzata megismerkedése is a süteményekhez köthető. Mivel pótapja egyre ritkábban volt ébrenlétre alkalmas állapotban, a lány álltó nap ki sem mozdulhatott a kocsmából. Kénytelen volt –hisz a krémes egykettő’ megromlik- a gyorsaságáról híres futárral kiszállítatni a cukrászdából (ahol készítették) az El Polacóba (ahol elfogyasztotta). Találkozásaik ebből fakadóan számosnak voltak mondhatók.
Józan megfontoltságból kezdett közeledni a lányhoz, de a gyakorlatiassága is egyre jobban imponált neki. A lány fantáziát látott a szorgos magyarban (vagy inkább a vállalkozásában), ráadásul elege volt a kocsmából, és az örökkön részeg Tadeuszból. A férfi ugyan nem tetszett neki, de ez inkább számított előnynek, mert annak se ő. A keszeg veszprémi postás és telt arája szerény keretek közt keltek egybe. Az esemény maga szót sem érdemel, ám a törvényeknek megfelelően ekkor került sor neveik spanyolosítására is. Így lettek Rodolfo- és Manita Vidal.
Ha két ilyen ember egymásra talál, nehéz megállítani őket. Rodolfo megszállottan robotolt, Manita vasszigorral szervezett. Nemsokára lett saját irodájuk és egy kis raktáruk, hozzá apró szerelőműhellyel. Hamarosan tucatnyi alkalmazottjuk pedálozott városszerte, a magyar királyi postáéval szinte megegyező pompás uniformisban. (Egy helyi szabóval csináltatta drága pénzen, az asszonynak –meglepő mód- szava nem volt az esztelennek tűnő kiadás ellen.) Az öltözet magától értetődően nem volt túl praktikus, és főként nem volt az a helyi viszonyok között, ám atyai másodfélnagybátyám rigorózusan ragaszkodott hozzá. Az egyetlen könnyebbség, amit ez a kemény ember az éghajlatra való tekintettel megengedett, hogy a legmelegebb nyári napokon a kabát viselete nem volt kötelező. A sapkáé igen.
Amikor minden jól alakul, akkor szól közbe az élet. A sikeres vállalkozás megtetszett az argentin hadsereg egyik fényes jövő előtt álló ezredesének. Ördög tudja, a látványos egyenruhán akadt-e meg a szeme, mindenesetre megakadt, s ha már a céget magáévá tette, úgy jogot formált a nagyformátumú Manitára is. Mit tehet ilyenkor egy nemrég még Vidai Rudolf? Nem sokat. Pakol mindent, ami felfér egy biciklire és átkarikázik Chilébe. Gondolta, ami Buenos Airesben működött, az működni fog Santiagóban is. Nem így történt. Hogy aztán ennek a motorbiciklik elterjedése, vagy a gumikat folyvást kilyuggató katasztrofális chilei utak, esetleg a helyiek ráérős mentalitása volt az oka, nehéz eldönteni, bizonyára mindegyik.
Múltak-teltek az évek és Rodolfo teljesen elszegényedett. Ezzel párhuzamban (ha nem is szükségszerűen, de érthetően) elveszítette a józan eszét. Mit tagadjuk, idővel Santiago bolondja lett belőle. Az emberek már fel se kapták a fejüket, ha megpillantották inas, egyre szakadtabb rongyokba burkolt alakját, ahogy folyvást maga elé motyogva tolja csupasz felniken csattogó levitézlett kétkerekűjét a Barrio Bellavista negyed forgalmas utcáin.
Egy napon aztán -sosem esett meg vele ilyen baleset korábban- véletlenül nekitolta biciklijét Pablo Nerudának. Teljesen lekötötte figyelmét egy frissnek tűnő hajszálrepedés a kormány tövében, a kávézójából hazafelé sétáló Nerudát pedig az áhított Nobel-díj körüli gondolatok foglalták le (közelgett a döntés, napról-napra csak a stockholmi meghívót várta). Szerencsére egyikük sem haladt túlzott sebességgel, így az ijedtséget leszámítva nagyobb bajuk nem esett. Az idős, prosztatagondoktól kínzott költő mormogott valamit az orra alatt, és bosszúsan tapogatta lábszárát. (A sípcsontja még percekig tompán sajgott, hol megnyomta a kerék.) Rodolfo nem szólt semmit, egy hosszú pillanatig úgy tűnt, szinte megmerevedett, aztán zörögve-csörömpölve folytatta útját.
Tudni kell a chileiekről, hogy -miként a Dél-amerikaiak általában- nagyon babonás népség. A végzet apró rezdüléseire különösen érzékeny költőben –végre elnyervén rég vágyott Nobel-díját-, szinte rögvest felötlött a furcsa baleset. Szöget ütött a gondolat, hogy ez az apró szerencsétlenség valamiféleképpen (de mindenképpen jelentősen) hozzájárult az események szerencsés alakulásához. Visszatérve Santiagóba már másnap megkereste a bolond vénembert (nem volt nehéz rátalálni, csak követni kellett a zajt).
Valami küllők közé akadhatott, csend. Görnyedve babrált az első keréknél, mikor utolérte. „Elnézést…” (perdóno) kezdett bele a repülőn már gondosan megtervezett mondatba. Az öreg felegyenesedett, de nem szólt semmit; csendben bámult maga elé, mint aki álomba révedt, majd hirtelen azt kérdezte: "hová?"(adónde?). "Elnézést, de…" (dispénseme pero) kezdte ismét Neruda, inkább már kérdezve. "Hová?" válaszolt Rodolfo Vidal, majd évek óta nem gyakorolt, de annál mélyebben rögzült mozdulatokkal igazgatni kezdte felismerhetetlenségig elrongyolódott egyenruháját. A Nobel-díj büszke tulajdonosa csendben bólintott, látott ő már eleget életében, hogy ne kelljen többet kérdeznie. Némán átnyújtotta az épphogy átnyálazott aznapi újságot (címlapján, ha nem is öles betűkkel, de még mindig téma volt kitüntetése), majd megadta a lakcímét, és némi aprót. "Holnap”(mañana)mondta, mintegy búcsúzóul.
Mikor délután hazatért, a napilap ott várta rendben az ajtó előtt. Ettől fogva két részletben olvasta az újságot, egészen haláláig. A komolyságukban is könnyed sporthíreket a reggeli kávéhoz, törzshelyének törzsasztalánál; a politikát és minden egyebet pedig otthonában, délután, gyomrában a kiadós ebéd nyugalmával. Pár szónál többet sosem beszéltek, így nem tudhatjuk Rodolfo mit gondolhatott a költőfejedelemről, egyáltalán volt-e fogalma róla, hogy kicsoda. Nem hinném. Neruda viszont, ahogy erről néhány kevésbé ismert verse is tanúskodik, élete nem túl távoli végéig hálás volt neki a nyugodt délelőttökért, és a szieszta kábulatába fúló rémhírekért.
Pablo Neruda: A hírvivő
Köszönet neked te rongyok bokra,
kerekezz fel a csillagokba,
vidd el vészt, hogy ne is lássam,
csak ha már jól be-cazueláztam.
(ford. Lator László)
( A cazuela egy igen elterjedt és tradicionális chilei étel)
