Ma reggel alig néhány óra alvás után anyám telefonjára keltem, úgy hét óra tájban. Figyelmeztetett, hogy várhatóan negyed órán belül rám fog törni építőipari-szakember másodnagybátyám gyermeke egy darab kőművessel, hogy felmérjék, amit nézni is riasztó.

A kőmíves külön állatfajta, ha nem lebegne örökkön szemeim előtt a politikai korrektség ideája, még azt találnám mondani, hogy ő az igazi beszélő szerszám (csak nehezen kommunikál). Egy kőműves, mikor követ művel nem szokta használni a fejét, ha azt mondod neki, hogy véssen, akkor addig vés, amíg van véső, vagy fal. Ezért hát szigorú kézi irányításra szorul, melyet nagybácsi, remélehetőleg képes lesz az elvárható szinten megoldani.

Persze visszaaludtam, viszont nem uncsitesó jött, hanem maga szigor-nagybácsi, a kőműves stimmelt. Három és fél óra alvással, nadrágot húzva támolyogtam fogadásukra, biztosítva ezzel, hogy e két remek ember örökre elkönyveljen mihasznának. Aztán úgy, ahogy összekapartam magam, és bár néhány lesajnáló megjegyzést beszákoltam Herr Szigortól (elég arrogáns egy pokróc bír lenni), a továbbiakat sikerült jelentősebb presztízsveszteség nélkül megoldani.

Sűrű fejcsóválás és tarkóvakargatás közben dermesztő két hét rajzolódott ki előttem: három kőműves fogja zúzni a lakásban, ami már most is úgy néz ki, mintha tankok forgolódtak volna benne. Kezdésnek természetesen visszabontják, ami eddig elkészült. Nyilvánvaló volt, hogy a kivitelező személyének változása rengeteg megoldottnak hitt kérdést tesz újra problémává, igaz ebben az is játszik némi szerepet, hogy nagybácsi etalonja a legszigorúbb német standard. Mindenesetre a leghalványabb kétségem sincs, hogy a szigorú német minőség elérésének legbiztosabb módja, ha egyszerre hárman suhogtatják kőműveskalapácsaikat a leendő fürdőszobám 3.5 négyzetméterén.

Igazából én már csak egy befalazott Kelemennében tudnék bízni.


ISO2004

  ¶ 16:46