Szeretnélek lenyűgözni szépen csiszolt, és illesztett mondataimmal. Fényes és síma szöveget szeretnék, simogatni valót, mint a márvány. Oly régen kerestem a hasonlatot, most boldogan forgatom nyelvemen mit végre kitaláltam: bőre, mint az olíva. Enyhén mediterrán ízű, de miért is ne lenne az, enyhén mediterrán kedvesem? Kívánatos az érintésed, az ujjaim már egészen beléd szerettek, ami nem vall túlzott előrelátásra részükről, de így járt a testem töbi része is, szemrehányásra semmi ok. Egyébként is a világon senki nem láthat olyan szépnek, ahogy én látlak, mert a világon senki nem lát olyan szépen, mint én. Az igazi persze az lenne, ha szavakkal is bírnám lépést, de erre semmi esély. Elég, ha csak arra gondolok, ahogy rámnézel, szerelmesen, vágyakozva és boldogan, félig hunyt szemmel. Ilyenkor nem tudok nem zuhanni. Aztán néhány nap és hazamész. Sírásról persze nincs szó, hisz tudjuk jól, a tripnek szerves része a félévenkénti láthatás. Ha volnék gyenge lírikus, akkor idevágó metaforaként sivatagi növényeket citálnék, melyek csak abban a pár napban virágzanak, mikor esik az eső. Ez persze sokkal inkább romantikus, mint igaz, ugyanakkor minden nevetségesség dacára lenne egy kis igazság is benne, bár annyi meg talán van mindenben. Megfogalmazom inkább másként (ez viszont egy jól eltalált mondat, semmi kétség).
Ha lenne isten, egymásnak teremtett volna minket.




  ¶ 14:08