Alig időm van
gondolni szavakra, nem is hajtok mostanában virágot, helyette céltudatosan lépdelek a tettek mezején. Ennek is megvan a maga szépsége persze, látnál csak mindenre elszántan haladni, előre. Előre-előre… de merre is van az? Munka és karrier vonatkozásában toronyiránt, ez eddig rendben volna, de a lényeges kérdést tekintve mi a helyzet? Talán éppen itt kellene lennem, hova jutottam, ’s ha türelmetlen mennék tovább csak hátrébb kerülnék újra, menthetetlen.
Avagy a súlyemelőnek az érvényes gyakorlathoz nem elég kiemelni a rudasított mázsákat, de odafent, nyújtott tagokkal tartani mozdulatlan egy hosszú pillanatig szükséges, hogy érvényes legyen a gyakorlat. Nem egy kényelmes pozíció, feszül és vörösödik, no meg fáj is az ember ilyenkor, a szemek pedig nem látnak mást, csak a lámpákat, melyek gyulladó fénye jelzi: sikerült. Az igazi nagymenők vigyort erőltetnek arcukra ilyenkor, mutatni, nekik a mutatvány meg se kottyan.
Hogyan lesz velünk a tovább, kérdezik, vagy éppen kérdezem magam. A válasz –mi más is lehetne- őszinte mosoly.