A megoldás felé haladva egyre szélsőségesebb keretek közt vergődik a történet. Odáig jutottunk, hogy a sötét fellegek dacára is álomszerűen együtt töltött hónapok után Távolim elszánta magát legálissá tenni kapcsolatunk. Azaz elutazott mégegyszer- utószor, beszélni végre férjurammal, hogy ő is megtudhassa, mit rajta kívül gyakorlatilag mindenki tud már, és ő is csak azért nem, mert nem hajlandó róla tudomást venni. (Értsd: Jelentős, és sürgősen megoldandó problémának tartaná, ha neje tíz hónapból kétszer négyet öntől távol töltene minden különösebb indok nélkül?
A: Igen; B: Nem, sőt örülök neki; C: Strucc vagyok.)

De apuról jót, vagy semmit (nem vagyok abban az erkölcsi helyzetben…), a lényeg, hogy jelenleg egy meglehetősen bizarr házassági-évfordulós nyaraláson vesznek részt, Távolim a szimbolikus lezárás, apu pedig minden bizonnyal a szimbolikus újrakezdés reményében. Itt tartunk most, illetve ott, hogy az én értelmezésem szerint tegnap, de inkább tegnapelőtt kellett volna bejelentkeznie.

Nem tudom, hogy dühös legyek, vagy aggódjak, közös nevező gyanánt marad az idegesség. Miért is lepődök meg rajta, hogy az ötnaposra ígért kommunikációs szakadás egy hete tart immár? Miért is veszek készpénznek bármit, amit mond (ez most a dühös vonal). Ugyanakkor szorongok, mint valami elsőgyermekes anyuka, hátha baja esett (ez meg az aggódós). És végül lehet, hogy az egész félreértés, és feleslegesen rágom magam, és ebédelek csak fröccsöt spével, és nézegetem negyedóránként a mailbox, és küldök el magamban a picsába mindenkit öt másodperccel a beszélgetés megkezdése után.

Kéne valami Rennie szerű dolog a szívemre.

ps: Veszem észre: angolul a gyomorégés „heartburn”, ami magyarul biza szívégés, és bizonyosan lehetne valami parádés nyelvi játékot oda-vissza, de az én nyelvem most nem akar játszani (ilyet).  ¶ 17:32